- Jól vagy? – nézett le rám még mindig aggódó szemekkel Yoseob.
- Iigen. – próbáltam magamhoz térni meglepettségemből. Aztán egyszerre csak hatalmas nevetésben törtem ki. A többiek csodálkozva néztek rám.
- Pedig a fejét be se ütötte – tűnődött Hyunseung, próbálva választ keresni furcsa viselkedésemre.
Yoseob még ijedtebb arcot vágott arra gondolva, a hátának történő ütközés bizonyára valami maradandó sérülést okozhatott bennem, ami láthatóan az elmémre is kihat.
- Ne haragudj. – próbáltam uralkodni magamon. – De te még mikor aggódsz akkor is szörnyen cuki vagy.
Azt hittem menten az egész csapat fenékre ül. Yoseob az ég felé emelte tekintetét és valószínű reménykedett benne, hogy a cuki szó megalkotója valahol a pokol legmélyebb bugyraiban tölti méltó büntetését ezen szócska kitalálásért. Doojoon dünnyögött valamit az orra alatt, amit senki sem értett, és úgy tűnt senkit nem is érdekel. Gikwang kedvesen mosolygott rám, mint akinek nincs ki a négy kereke, már csak az hiányzott hozzá, hogy megpaskolja a fejecskémet is. Hyunseung sértődötten emelte fel orrocskáját, bizonyára azon járt az agya, ő is van olyan cuki, mint Yoseob, de ha mégse, szebbnek biztosan szebb. Dongwoon lehajtotta a fejét és cipője orrát bámulta, talán azt kívánta bárcsak pár évvel idősebb lenne és akkor nem cikiznék állandóan azzal, hogy maknae lévén még sincs semmi meg benne, ami egy maknaeben meg kellene, hogy legyen. Junhyung nagyot sóhajtott és azon gondolkodott, melyik idióta pillanatában mondott igent erre a bandára. Mindenki úgy belemerült saját gondolataiba, hogy engem el is felejtettek. Már vagy jó 5 perce ültem ott mikor Dongwoonban valami felsejlhetett, hogy mégis miért álldogálnak itt, mert odalépett hozzám és kezét nyújtotta, hogy végre felállhassak.
- Nagyon megütötted magad? – kérdezte miközben a sérült területet igyekezett szemügyre venni, egészen addig míg rá nem jött, hogy valójában mit is bámul. Gyorsan félrekapta a fejét, de arca olyan piros volt, mint a pipacs. Én meg erőteljesen próbáltam visszatartani egy újabb nevetésrohamot, mielőtt még végleg, teljes mértékben megutáltatom magam a fiúkkal. De ez már csak azért sem volt könnyű feladat, mert belsőm rázkódott a visszatartott nevetéstől, amitől hátsóm csak még jobban fájt.
- Nem vészes. – préseltem ki a szavakat.
- Még egyszer nagyon sajnálom. – hajlongott előttem Yoseob .
- Semmi gond Yoseob, mindenkivel előfordul. – mosolyogtam rá.
- Vele a kelleténél többször is. – kuncogott Hyunseung.
- Te csak hallgass, te se vagy jobb! – torkolta le Doojoon, mire a kis Pumukli kinyújtotta rá a nyelvét, majd duzzogva és mintegy tüntetésképpen hátat fordított a többieknek. Dongwoon odasietett hozzá megvigasztalni.
- Szóval ismersz minket? - kérdezte Junhyung, miközben leguggolt a földre, és elkezdte összeszedni táskám kigurult tartalmát.
- Ti vagytok a kedvenc csapatom! - most rajtam volt a pirulás sora.
- Még jobb, egy rajongó. - Yoseob maga volt az élő kétségbeesés.
Junhyung közben visszaadta a táskám és megajándékozott egy káprázatos mosollyal, amitől úgy megroggyantak a térdeim, hogy félő volt fél percen belül újra a földön találom magam.
- Most már minden rendben, ugye?
- Igen, jól vagyok.
- Ennek örülök, ne haragudj, de nekünk most mennünk kell, és még egyszer elnézést. - hajolt meg. A többiek is meghajoltak, aztán elindultak.
Nem tudom, hogy keveredtem el a buszmegállóig, sőt az se, hogy keveredtem egyáltalán haza. Valami ködös tudatállapotban lebegtem egész úton. El se tudtam hinni, hogy koreai tartózkodásom második napján máris összefutottam kedvenc bandámmal. Boldogon álmodoztam ágyamban egészen addig, míg el nem nyomott az álom.
Másnap reggel fejvesztve kerestem a pénztárcám, hova tűnhetett borítottam ki a táskám, de nem találtam sehol. Feltúrtam a szobám, de hiába, semmit nem értettem, hisz tegnap még megvolt, de nem volt időm ezen tovább morfondírozni sietnem kellett a buszhoz.
- Sora, - kérdeztem tőle két óra közti szünetben. - itt bonyolult, ha újra kell csináltatni az ember iratait?
- Hát nem egyszerű, miért?
- Tegnap elhagytam a pénztárcám.
- És minden iratod benne volt?
- Igen... illetve nem, az útlevem az nem volt.
- Hála az égnek! - sóhajtott fel megkönnyebbülten. Furcsán nézhettem rá mert hozzátette – Ha nincs semmi, amivel igazolhatnád a személyazonosságod, sokat bonyolultabb az ügyintézés egy külföldi számára.
- Ja értem. Akkor még mázlim volt. – állapítottam meg jókedvűen, már amennyire az ember egy ilyen helyzetben jókedvű lehet. De nézzük mindennek a jó oldalát. A fiúkról egyenlőre úgy döntöttem nem szólok Sorának. Fogalmam se volt milyen hatást váltana ki belőle és egyenlőre ő volt az egyetlen ember, aki szóba állt velem, nem akartam megkockáztatni, hogy bármi miatt megváltozzon ez a helyzet.
Suli után rögtön hazasiettem, még nem volt jó a koreaim, így a délutánom nagy része szótárazással telt. A buszmegálló felé menet megtorpantam azon a helyen, ahol a tegnapi ”baleset” történt, majd megráztam fejem, hogy felébredjek álmodozásomból és továbbsiettem. Este Eszter telefonált, hogy ma később érnek haza, de a szobájukban az éjjeliszekrényben találok pénzt, rendeljek magamnak vacsorát. Gondolkodtam egy kicsit majd a pizza mellett döntöttem. Mivel fogalmam sem volt hol van a környéken pizzázó felhívtam Sorát, aki megadta a szerinte a földkerekség legjobb pizzázójának a számát. Gyorsan leadtam a rendelésem, majd kényelembe helyeztem magam a nappali kanapéján és bekapcsoltam a tv-t. Háromnegyed óra múlva csengettek. Na végre, ugrottam fel a kanapéról, már épp éhhalált készültem halni. Arra viszont nem számítottam, ami az ajtóban várt. Jobban mondva, aki. A srác magas volt, fekete hajú, a kezében nem volt se pizzás doboz, se semmi egyéb arra hasonlító tárgy, ellenben feltűnően hasonlított Doojoonra. Jobban szemügyre vettem az utcai lámpa fényénél, amely egészen a bejárati ajtóig elért. Néma sikoly hagyta el torkomat mikor ráeszméltem, hogy ez a srác nem hasonlít Doojonnra, hanem tényleg maga Doojoon. Amit ezután tettem magamnak sem tudtam megmagyarázni, de egyszerűen rávágtam az ajtót. Azt hiszem kissé bepánikoltam. Egyáltalán mit keres itt? És honnan tudja a címem? És-és? Ekkor újabb apró sikkantás hagyta el az ajkam, ezúttal hangja is volt. Most tudatosult csak bennem az előbbi tettem. Lehet már el is ment ragadtam meg a kilincset, és szinte kitéptem az ajtót a helyéről. De Doojoon még mindig ugyanott állt, ugyanabban a pozícióban ahogy néhány perce hagytam, csupán arckifejezése vált enyhén csodálkozóvá.
- Mond csak, ez valami külföldi üdvözlési szokás? – érdeklődött.
- Nem dehogyis, ne haragudj! – hadartam, majd kitártam az ajtót. – Gyere be! – invitáltam.
Belépett az ajtón, majd körbenézett a lakásban.
- Szép ház. - állapította meg.
- Köszönöm. De várj csak, - jutott eszembe megint a kérdés, ami már akkor is felmerült bennem mikor megláttam az ajtóban - te honnan tudod hol lakom?
- Ja, innen. - nyúlt a zsebébe, ahonnan előhúzta az én pénztárcámat.
- Wááá hol találtad? Már tűvé tettem érte mindent.
Hihetetlenül boldog voltam, hogy mégis megúszok egy csomó papírmunkát.
- Miután elindultunk belerúgtam, úgy vettem észre, bocsi.
- Ó semmi gond, a lényeg, hogy megvan.
- Ez valahogy messzebbre eshetett, biztos ezért nem vette észre Junhyung. Vissza akartam adni, de mire megfordultam már nem voltál ott.
- Köszönöm, hogy elhoztad. - hajoltam meg.
- Szívesen. - mosolygott rám.
Zavartan néztünk egymásra, amit a bejárati ajtó csengője szakított meg.
- Ez biztos a pizza lesz. - nyitottam ki az ajtót.
Kifizettem a futárt, aztán letettem a pizzát a konyhaasztalra, mennyei volt az illata.
- Kérsz te is? - kérdeztem Doojoont.
- Milyen ízű?
- Sonkás-sajtos.
- Akkor igen.
Kivettem két tányért és elfeleztem a pizzát. Leraktam az asztalra, majd hoztam innivalót is.
- Ne haragudj, csak víz van itthon - szabadkoztam.
- Semmi gond. - nevetett.
Elkezdtünk falatozni.
- Hmm nagyon finom - jegyezte meg Doojoon.
- A barátnőm ajánlotta a pizzázót, azt mondta a legjobb a világon.
- Lehet benne valami. És mond csak te honnan is jöttél?
- Magyarországról. Európában van.
- Értem. És hogy tetszik itt?
- Még csak két napja vagyok itt, de eddig minden nagyon szép. Bár a suliban nagyon össze kell kapnom magam, hogy lépést tudjak tartani a többiekkel. A fél napom szótárazással töltöm - húztam keserű fintorra a szám.
- Szerintem egész jól beszélsz koreaiul. - mosolygott rám, ma már másodszor.
- Ez kedves tőled, de sokat kell még tanulnom.
- Egy-kettőre belejössz biztos vagyok benne.
Időközben befejeztük az evést, Doojoon megköszönte a vendéglátást és indulni készült.
- Még egyszer köszönöm, hogy elhoztad a pénztárcám. - búcsúztam el tőle az ajtóban.
- Nincs mit. Ezt pedig valamikor megismételhetnénk.
- Mit? - néztem rá csodálkozva.
- Hát a pizzázást. Elmehetnék valamikor. Persze ehetünk mást is.
- Ja, oké, rendben.
- Megadod a számod? Egyik este felhívlak.
Bementem a nappaliba a mobilomért és kikerestem a számomat, mert, ha az életem múlt volna rajta se tudtam volna fejből elmondani. Doojoon bepötyögte a számomat a készülékébe, majd megcsörgetett.
- De el ne áruld senkinek! - kacsintott rám.
Csak bólogatni tudtam, egyéb reakcióra nem voltam képes.
- Szia. - köszönt el Doojoon.
- Szia. - válaszoltam automatikusan. Becsuktam utána az ajtót, bementem a nappaliba és leültem a kanapéra. Meredten bámultam magam elé. Akkor én most randevúzni fogok Yoon Doojoon-nal?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése